Jégomlás sodort el két magyar hegymászót hétfőn a Mount Everesten, Várkonyi László eltűnt, Klein Dávid a kezén megsérült. A magyar nagykövetséget csak kedden tájékoztatták az esetről.

Várkonyi Lászlót a hétfő délben történt baleset óta keresik. A Mount Everestet első magyarként megmászó Erőss Zsolt hegymászó szerint nincs sok remény arra, hogy Várkonyi túlélje a balesetet.

Félúton jártak, amikor leszakadt a jégfal

Hétfőn délben a 7000 méteren található Északi Nyeregből tartottak lefelé a 6400 méteres előretolt alaptáborba, amikor félúton egy viszonylag könnyű terepen leszakadt a felettük lévő jégfal, olvasható Klein Dávid www.expeditions.hu honlapon közzé tett nyilatkozatában.

 

 

 "Engem a jég ledobott egy jégfalra, át egy peremen, és a függőleges falon lógva álltam meg a rögzített kötélen. Nem tudtam, Konyival mi történt, ő mögöttem volt, reméltem, hogy őt elkerülte a lavina" - mondta a hegymászó, akinek a jobb karján van több zúzódás. Később felülről kiemelték, csak ekkor tudta meg, hogy Várkonyi eltűnt.

Szemtanúk szerint az eltűnt hegymászót 15-20 méterrel mögötte érte a lavina, a jég direktben rázuhant, mondta a jelenleg az alaptáborban ellátott Klein, aki csütörtök hajnalban fog lejönni a hegyről.

A baleset szemtanúja volt Jamie McGuinness új-zélandi hegymászó, akinek beszámolója az alanarnette.com honlapon olvasható. A jégomlás nem volt nagy kiterjedésű, azonban éppen eltalálta a két hegymászót, kirántotta a biztosítóköteleiket, és egyikük egy gleccseszakadékba csúszott, majd betemette a jég. Chessel levele szerint az eltűnt alpinista, Várkonyi feltehetően életét vesztette.

Oxigénpalack nélkül akarták megmászni a csúcsot

A Dreher 24 Everest-expedíció március 26-án indult útnak: Klein Dávid és Várkonyi László arra vállalkoztak, hogy oxigénpalack és magashegyi teherhordók segítsége nélkül jutnak fel a Mount Everestre. Klein és Várkonyi már több sikertelen expedíciót szervezett az Everestre. 2007 tavaszán 8650 méterig jutottak oxigénpalack használata nélkül az északi, tibeti oldalon, akkor biztonságtechnikai okok miatt nem másztak tovább.

Még messziről felosztom, negyedelem, ötödölöm a falat, hogy majd meg tudjam becsülni, melyik fordulónál mekkora táv van még előttem. A kezdeti első lejtőn jeges foltok fogadnak, később azonban – szerencsére – ezek ritkulnak, majd eltűnnek. A meredekség ismerős, a kötélvezetés is többször visszaköszön. A nap egyelőre gyengén süt, így piheruhában mászom. A fejem, tüdőm rendben van, de az ütemváltásoknál fellépő kaparó köhögés persze most is velem van.

Nagy megkönnyebbülés, amikor az út kétharmadánál az utolsó irányváltó fordulót is elhagyom. Az út innen kezdve meredekebb és lélekszaggatóbb, de tudom már, hogy a nyereg csak karnyújtásnyira van. Hopp! – úgy látszik idepottyant egy alumínium létra a nepáli oldalról (hisz ott használnak rengeteg ilyen létrát), de itt csak egy keskeny hasadékot ível át a könnyű alumínium szerkezet.

Odafent keresem a parcellánkat, s a jó leírás alapján meg is találom. A parcella egyik sarkát egy hólapát, másik 3 sarkát egy 3 tagból álló túrabot 3 részre szedett tagjai jelölik. Dávid ezek közé feszített egy sárga kötélgyűrűt. Elkezdem a kialakított helyen a sátor felállítását. Az időjárás nincs segítségemre, hóesés és enyhe szél kerekedik, de egy óra múltán már délcegen áll a sátor, s megvan az aggályos, aggodalmas feladat is: rögzíteni a sátrat, hogy a szél el ne rabolja. Úgy érzem, jól sikerült.

Lefelé eleinte viszonylag erős tempót diktálok, de hamarosan a tüdőm, szívverésem figyelmeztetnek, ez nem versenypálya, és normálisabb tempóra váltok. Az utolsó kötélhossz közben rádión beszélgetünk Dáviddal. Közlöm, hogy én mindjárt elérem a gleccsert és javaslom, hogy eredeti tervének megfelelően még az este induljon el az Alaptábor felé, én holnap reggel követem majd őt."